|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szántó Mihály 2008. január 28.Honvédindulóktól és háborús történetektől volt hangos január 26-án a Maros megyei Magyarrégen református közösségi terme. Samu Pál nyugalmazott tanár és cserkészvezető hívására összesereglett régeni és környékbeli „öregbakák” felelevenítették a második világháborúban és az azt követő fogságban töltött éveiketEgy-két csajka, kulacs, háborút megjárt fényképezőgép, a frontról küldött karácsonyi üdvözlet, naplójegyzetek, gondosan őrzött Horthy-portré is előkerült. A gyerekek nem bánták meg, hogy eljöttek a kilencven év körüli egykori honvédek találkozójára. Samu Pál tanár cserkészcsapatával sírokat azonosít és tart rendben, emlékműveket gondoz. Annak idején a fiatal legények büszkék voltak arra, ha megkapták a behívót, mesélték a jelenlévők. Elénekelték a Szászrégeni sorozóház kőből van kirakva, vagy az Anyám, anyám, kedves édesanyám nótát. A 83 esztendős Szántó Mihály elmondta, büszke varra, hogy nemcsak a fogságba eséséről tud mesélni, hanem arról is, hogyan foglalták vissza Tordát és Kolozsvárt. A 86 éves Fogarasi László fényképezőgépét is elvitte a frontra. Fábián Ferenc a vasszeg nélkül elkészített, Magyaró és Disznajó között a Maroson átívelő Horthy hídról, majd regénybe illő sorsáról mesél. Egy ideig szülei halottnak hitték, valaki azt is tudni vélte, hol alussza örök álmát. Mire hazakerült, anyja, apja eltűnt, ő meg Marosvásárhelyre költözött, és a tanítóképzőbe iratkozott. Egy éjszaka azt álmodta, hogy szülei hazatértek. Másnap az iskolaigazgató egy távirattal fogadta. Nagybátyja táviratozott: „Szüleid élnek, és hazatértek. ” /Szucher Ervin: Hat évtizedes katonaemlékek. = Krónika (Kolozsvár), jan. 28./2010. január 16.Korábbi új könyvrőlRitkaságszámba menő könyvkiadói eseményre figyelhetünk fel: hét év múltán második kiadásban ad közre a Kriterion Könyvkiadó – a Nemzeti Kulturális Alap és a Communitas Alapítvány támogatásával – egy folklórgyűjteményt. Ráadásul olyat, amelynek tető alá hozója, azaz a gyűjtés kezdeményezője és irányítója, szervezője, valamint a gyűjtött anyag sajtó alá rendezője nem olyan személy, akinek megélhetési forrása, fizetett kötelességbeli munkája a néprajzkutatás. A szóban forgó mű, a Mezőcsávási gyermekfolklór szerzője, Veress Péter Ilona – a magyar nyelv és irodalom tanára – ugyanis "csak" nemes kedvtelésből, a nemzeti műveltségünk szerves részét képező népi hagyományok iránti érdeklődésétől, ápolásuk és megmentésük szándékától vezérelve gyűjtötte és gyűjtette össze 1963–1983 között – ha jól számoltam – 292 tanulójával négy falu, a községközpont, Mezőcsávás s a hozzá tartozó Mezőfele, Mezőménes és Galambod 272 adatközlőjétől az itt közölt 1562 szöveget, illetve szövegváltozatot: sokféle s változatos funkciójú és tárgyú mondókát, játékcselekményt és játékszert. Nyomban tegyük is hozzá: a nemes kedvtelés – miként a felhasznált irodalom tiszteletet keltő jegyzéke is bizonyítja – kellő felkészültséggel párosult, aminek köszönhetően a céhbeliek, kutatók és tudósok elvárásainak is eleget tesz a szerző. Megérdemelten írt az első kiadáshoz ez újabban is olvasható, nagy elismeréssel adózó ajánlást a kiemelkedően neves folklórkutató, Faragó József. Veress Péter Ilona a szöveghitelességet tiszteletben tartva nem javítja ki a mondókák, dalocskák helyenkénti ritmusdöccenőit, nem csendíti össze a rímtelen sorokat, változatlanul hagyja a nyilvánvaló szövegtorzulásokat. Gondosan ügyel arra, hogy evidens legyen az olvasó számára a szövegek és játékok funkciója vagy funkciói, megnyilvánulásuk helyszíne(i), időpontja, hogy milyen nemű és korú gyermekek körében ismertek, vagy csupán az idős korosztály emlékezetében élnek-e. A funkcionalitást illetően ide kívánkozó példa: a Csáváson lejegyzett 422-es számú állatmondóka és az 1277-es számú kiolvasó lényegében azonos, akár felcserélhető szövege, valamint azok a névcsúfolók, amelyekben ugyanazon alapszövegben csupán a keresztnév változik, mert változhat. A szerző nagyon jól tudja, hogy szöveg, dallam, mozgás (tánc, helyváltoztatás) sok esetben szorosan összefonódik. Ennek a szinkretizmusnak az érvényre juttatása érdekében Nagy Sarolta lejegyzésében és Bibó Lajos kottarajzaival dallamokat is közöl a mondóka- és játékszövegekhez; Sajgó Boros Ilona rajzaival illusztrálja a játékszereket, illetve a felállásokat és térbeli változásokat, s ezeket egészítik ki H. Szabó Gyula, Marx József, Szántó Mihály és Tamas Victor fényképei. Mindezeknek folytán a jelen kiadványt megbízható forrásként haszonnal forgathatják a szakmabeliek, különböző tudományágak művelői éppúgy, mint a gyermekek nevelésével foglalkozó azon személyek, akik tudatában vannak mind a játékok, mind a hagyományok fontosságának. Azt is el tudom képzelni, hogy a nagyszülők vagy egyszerűen csak az időskorúak akár a nosztalgiázás kedvéért is szívesen veszik kezükbe. E sorok írója a kötet figyelmes átolvasásának köszönhetően egy aprócska adattal tudja gazdagítani a Petőfi- folklorizáció irodalmát: a "Höcögtetők, lovagoltatók" között olvasható 236., Csáváson lejegyzett "Gyí, te fakó, gyí, te szürke" kezdetű négysoros versike szó szerint azonos a költő 1847 augusztusában írt A vándorlegény című versének 6. szakaszával, csupán néhány írásjelben különbözik attól. Büszkék lehetnek az említett falvak vezetői és lakói, az egykori adatközlők és gyűjtők, büszke lehet a mezőcsávási iskola erre a gazdag, tartalmas, értékes gyűjteményre. Mitruly Miklós. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 18.Gólya Pista bácsi világháborús emlékeiA 94 esztendős marossárpataki Gólya István már néhány éve egyedül él. Feleségét, lányait eltemette, jelenleg a Csengeri család jelent számára segítséget, támogatást. Értelmes, jókedvű öregemberként ismertem meg, aki csillogó szemmel mesélt a honvédség kötelékében eltöltött évekről, kihangsúlyozva azt, hogy a magyar katona fő erénye a fegyelmezettség volt. Ez derül ki, többek között, az alábbi visszaemlékezésből is, amelyben Pista bácsi elmesélte élete egyik legfontosabb szakaszát. – Önkéntesen vonultam be katonának 1941 októberében. Ezt megelőzően elmondtam a sorozó- bizottságnak, hogy csak úgy vállalom a katonai szolgálatot, ha a légvédelmi tüzérekhez küldenek. Szegény családból származtam, már gyerekként szolgáltam a mindennapi betevőért. Úgy terveztem, hogy katonának jelentkezem, aztán a szolgálati idő letöltése után kakastollas csendőr leszek. Tetszett a kakastollas csendőrök öltözete, tekintélyt követelő viselkedése. Nagyon szigorú, de talpig becsületes, igazságos emberek voltak az itt szolgáló csendőrök. Fegyelem is volt a faluban... Kiképzés izgalmakkal Szóval, a sorozóközpontot megjárva, Kolozsvárra szólított a parancs, ahol komoly kiképzést kaptunk. A IX/1-es ágyúüteghez kerültem, az első rajhoz, magasságomnak köszönhetően. Az osztálytörzsparancsnokom Radványi Béla alezredes volt, a századparancsnokom Karácsonyi István százados. A marossárpatakiak közül Ercsei János volt velem. Kemény volt a gyakorlatozás, az újoncélet mindig nehéz. Sokat gondoltunk haza, ezért nem mindig tudtunk figyelni a legjobban az őrvezetőre. Egy alkalommal Varga őrvezető úgy állon vágott, hogy ellepett a vér. Galléron ragadtam, amit a szakaszvezető is észrevett. Kihallgatásra rendelt be a századoshoz. Arra gondoltam, hogy na, ennek már fele sem tréfa, szigorú büntetés vár reám. A soromra várva eszembe jutott egy nóta: " ...Másnap reggel nyolc órára,/ állok a kihallgatásra,/ százados úr egyre diktál,/ laktanya fogsággal kínál./ Százados úr, arra kérem,/ engedje el büntetésem,/ messze lakik a kedvesem, nyolc órára ott kell lennem." A százados alaposan lehordott, amiért szembeszálltam a felettesemmel. Megfenyegetett, aztán kioktatott, elsorolva, hogy milyen kötelességei vannak egy magyar katonának. Megszabadultam a büntetéstől, de attól a pillanattól kezdve nem volt nyugtom Varga őrvezetőtől. Később jöttem rá, hogy azzal volt szerencsém, hogy alig háromhetes újonc voltam, különben szigorú büntetést kaptam volna, akárcsak egy sáromberki bajtársam, akit két órára gúzsba kötöttek a laktanya udvarán. A honvédségnél nagy szigorúság volt, s ennek eredményeképpen nagy fegyelem. Aki hibázott, százszor bánta meg cselekedetét. Az említett sáromberki cimborát azért kötötték ki, mert "kurvázott" a szolgálati idő alatt. Hétvégén különben kiengedtek a laktanyából, hogy nőügyeinket rendezzük, s egy- két pohár itókát felhajtsunk. A kiképzés után az üteg minden tagjának megtanultam a feladatait. Az ágyúütegnél hét személy dolgozott együtt, ezenkívül a lőszeradogatók. Nagy ágyúkat használtunk, amelyeknek 8 cm-es átmérőjük volt. Egyenként kellett behelyezni a lövedéket, amit aztán be kellett mérni, időzíteni. Gépvontatású, légvédelmi ágyúk voltak, sem lóval, sem autóval nem lehetett vontatni őket, csak Hoffer traktorokkal. A kiképzést követően kiválasztották a "fasza gyerekeket", s tiszti iskolába küldtek. A kolozsvári Farkas utcában elméleti és gyakorlati oktatásban részesültünk. Őrvezetőként végeztem a tanfolyamot, s nem sokkal később lehetőségem volt, hogy megtáncoltassam azt a Varga őrvezetőt, aki oly sok kínos percet, órát szerzett nekem. Őrvezetőként lövegvezető lettem. Azt a feladatot kaptuk, hogy a Fellegvárnál négy löveggel, tüzelőállásban légvédelmet biztosítsunk a vonatállomásnak. Állandó készenlétben álltunk, de nem volt szükség beavatkozásra. Oláhláposon lőttünk először éles golyóval, egy hadgyakorlat során. Repülő húzta 50 méter távolságra maga után a célzsákot, ami célpontul szolgált. Ütegeink nagyon jól szerepeltek, s századosunkat előléptették őrnaggyá. Együtt ünnepeltük előléptetését: a legénység, a tisztesek és az őrnagy úr szeretője. Nekünk egy-egy pohárnyi sört osztottak ki, az újdonsült őrnagy vedelte az ízletes nedűt, a szeretője pedig nagyokat kacagott. Az őrmester magához intett, és utasított, hogy menjek oda századparancsnokunk asztalához, s a legénység nevében gratuláljak az őrnagynak. Oda is mentem, elő is adtam a mondandómat, de befejezésül a gúnynevét említve kívántam neki erőt, egészséget. Ma sem tudom, hogy mertem ilyent tenni. Társaim hangosan nevettek, én pedig kissé berezeltem. Szerencsémre az őrnagy értette a viccet, s mivel jókedvében találtam, büntetés helyett még egy kört rendelt nekünk. Désről Ukrajnába A frontra készülve, a dési Rózsadombra vittek, ahol két hétig voltunk tüzelőállásban. Aztán közölték, hogy kivisznek a frontra. Bevagoníroztak, s Ukrajnáig meg sem álltunk. Zabinál tettek ki a vagonból, s azt a feladatot kaptuk, hogy nehézágyúinkkal légvédelmet nyújtsunk bajtársainknak. Hoffer traktorral vontattuk az ágyúkat, amely úgy pufogott, hogy az oroszok rendszerint felfedezték állásainkat. Egyszer voltunk bevetve, de ütegünk kudarcot vallott. Be kellett ásni a löveget a földbe, s tűzkésszé tenni, de nem volt ahová elhúzódjunk. 1944-ben pünkösd első napján légi bombatámadást kaptunk a sebes vizű Cseromosz folyónál. A Stuka felderítőgép háromszor dobott le aknákat ránk, s közben sortüzet nyitott. Az első támadásra nem tudtunk reagálni, mert nem volt idő. Második alkalommal már lőttünk, de célt tévesztettünk. A harmadik próbálkozás viszont sikerrel járt. Lelőttük az orosz gépet, s büszkén helyeztük fel az ágyú csövére a jelképes fehér karikát. Ezek az ágyú csövén az üteg által eltalált repülők számát jelezték. Ukrajnában kezdtem megtanulni a nyelvet, s megszokni a környéket, no meg megismerni az ukrán lányokat. Ezek nagyon jól tudtak csókolózni, de többet nem engedtek meg nekünk. Mi pedig nem mertünk erőszakoskodni, mert feletteseink szigorúan megtiltották. A civil lakosságot segíteni kellett élelemmel, jó viszonyt kellett fenntartani velük, hogy ne álljanak be a partizánok soraiba. Sosem voltak élelmezési problémáink, mindennap megkaptuk az adagunkat. Persze, az előttünk harcolóknak már nem ment olyan jól soruk. Nálunk problémát csak a tisztálkodás jelentett. Nem tudtunk rendszeresen tisztálkodni, sok eső volt, jó páran megrühösödtünk. Hátravittek egy rögtönzött kórházba, ahol a betegek és a sebesültek elsősegélyt kaptak, orvosi ellátásban részesültek. Több mint egy hónapot töltöttünk a kórháznak berendezett kastélyban, ahol nem igazán szerettük, mert éjszakánként mi, a járó betegek kellett a halottakat eltemessük. Aztán visszatértünk az üteghez, és Galíciáig mentünk előre. De itt nem sokáig tudtuk tartani állásainkat, mert gyakran ért légitámadás. Aknákat dobtak le, sortüzet nyitottak ránk, s az se volt nagyon, ahová elhúzódjunk. Az idő múlásával egyre nagyobb veszélybe kerültünk. A gyalogosok megkezdték a visszavonulást, minden irányból menekültek, de mi hiába vártuk a parancsot, hogy visszaindulhassunk. Ekkor ismét a Cseromosz folyónál voltunk tüzelőállásban. A főhadnagyunk egyszer megsokallta a dolgot, és utasított, hogy keljünk át mi is a folyón, követve a többieket. Az átkelés nagyon lassú és nehéz volt. A derékig érő vízben beadták a kulcsot a Hofferek. Ott akartuk hagyni az ágyúkat a folyóban, de a főhadnagy nem engedte. Nagy volt az ijedtség, mert a közelben voltak már az oroszok, hallottuk a puskaropogást. Be kellett mennünk derékig a vízbe, hogy az ágyúkat kihúzzuk, kitoljuk. Szerencsénk volt. Néhány nappal később láthattuk, hogy azokat a légvédelmi tüzéreket, akik elhagyták ágyúikat, az első vonalba küldték, a gyalogosok közé. Máramarosszigeten jöttünk át az ukrán határon, ahol Tordára irányítottak. Az oroszok azonban elvágták utunkat. Ditrónál feltartóztatott a muszka, innen Nagyváradra szólított a parancs. Dombóváron ismét tüzelőállásba parancsoltak, de csak rövid ideig tudtuk biztosítani a légvédelmet. Folytattuk a visszavonulást, Somogy megyéhez érve bekerített az orosz, s a tisztek közölték velünk, hogy rövid pihenő után meg kell próbálnunk kiutat keresni, ellenkező esetben végünk. Azt tervezték feletteseink, hogy egy 3 km hosszú mellékúton át egy hidat fogunk elérni, amelyet még nem birtokol az orosz, s onnan már szabad az út. Ágyúinkat ökrök vonszolták az októberi sárban. Az oroszok közben megállás nélkül lőttek ránk, és szétverték az ütegeinket. Az ágyúk egy részét elhagytuk, bajtársaim közül többen fogságba estek. Nekem szerencsém volt... Somogyszil községben néhány nappal korábban megismertem egy nőt. Akkor már éreztük, tudtuk, hogy a háborút elvesztettük, közel az orosz, végünk van. Ezért néhány értékesebb tárgyat odaajándékoztam a nőnek, aki szállást és kosztot adott nekem. Amikor veszélybe kerültem, ez a nő jutott eszembe. Visszalopóztam a faluba, és ismét megkerestem. Civil ruhát kértem tőle, meg is kaptam, és átöltöztem. A katonaruhát elástuk a kertbe, egy szalmaszakasz tövébe, a fegyverekkel együtt. Három hétig maradtam a nőnél, aki szívesen lett volna a feleségem. De én mindenáron haza akartam jönni, csak kerestem az alkalmas pillanatot. Közben hallottam, hogy a faluban más házaknál is bujkáltak honvédok. Lovas kozákok járták a falut, keresve a katonákat. Az udvaron sántikálva, meggörnyedve, bottal jártam, hogy öregebbnek mutassak, nehogy gyanút fogjanak. Egy alkalommal hírét vettem, hogy a szerbek a szomszéd faluba gyűjtik össze a románokat, és hazaküldik őket. Elszöktem a menyecskétől, s én is jelentkeztem. Bevagoníroztak és Székelykocsárdra hoztak, ahol a szerb katonák átadtak a románoknak. Közölték velünk, hogy először hídépíteni visznek, s csak azután engednek haza. De én nem vártam ezt meg, meglógtam a sorból, s Istennek hála, szerencsésen hazaértem. Itthon megtudtam, hogy azelőtt két nappal Földvárra kísérték azokat, akik előttem tértek haza. Nekem sikerült ezt is elkerülni... Be kellett vonuljak román katonának A háború utáni hónapokban a bíró román csendőrökkel járva a falut, fegyverek után kutatott. Korábban az Enyed alatt két halottat találtam, annak ellenére, hogy azelőtt összeszedtük a halottakat. Egyik elhunyt katona mellett ott volt a fegyvere, amit hazavittem, s elrejtettem. Később egy őzet akartam elejteni vele, de nem sikerült. Valószínűleg akkor lesett meg valaki, s elárulta, hogy fegyvert tartok. Egyszer a bíró meglátogatott, s figyelmeztetett, hogy elárultak, ezért adjam át jószántamból a hatóságoknak a fegyvert. Először tagadtam, hogy van puskám, de végül átadtam a román csendőröknek. Buksa Sándor bácsi megígérte, hogy semmi bántódásom nem lesz. A puskáért nem is volt, betartotta a szavát. 1946 tavaszán a bíró utasítást kapott, hogy kísérjen be a sorozóközponthoz. Próbáltam tiltakozni, mert három hónapos kisgyerekünk volt, de mennem kellett. Útközben megtanított, hogy mit tegyünk, amíg ő jelenti a parancsnokságon, hogy megjelentünk. "Tűnjetek el az udvarról, találkozunk a Maros-híd melletti kocsmában" – mondta. Úgy is tettünk. A második behívást viszont már nem úsztuk meg. A korábban megalakult román csendőrség helyi képviselői összeszedtek, sorba állítottak, s Várhegy felé vezetve minket, bekísértek a sorozóközpontba. Útközben minden kocsmánál megálltunk, énekelve vonultunk, a kísérő csendőr többször is elismételte, hogy ne aggódjunk, mert estére otthon leszünk. Persze, nem így történt... Még aznap éjjel Gyulafehérvárra vittek, Sárpatakról öten voltunk a csoportban. Kolozsvárra helyeztek ki munkaszolgálatra, ahol elég jól ment sorunk. Tisztiszolga lettem egy ezredesnél, aki szász nemzetiségű volt, s szerette a magyarokat. A raktárba küldött, ahol új ruhát kaptam. Egyszer megkérdezte, hogy nem értek-e a melegágykészítéshez. Gondoltam, én legénykoromban dolgoztam eleget, nem fogok itt ásni, gereblyézni, kapálni, ezért nemet mondtam. Az ezredes ekkor arra kért, hogy keressek egy kertészt a katonák között. A sárpataki Szántó Mihályt javasoltam. Ő lett a kertész, munkások dolgoztak a keze alatt, Mihály csak irányított. Nyolcadik hónapja szolgáltunk, amikor hírét vettük, hogy elkezdődtek a leszerelések. Megkérdeztem az ezredest, aki közölte, hogy három "szériában" fognak hazaengedni bennünket. Kértem, hogy benne legyünk az első csoportban. Visszarendeltek Gyulafehérvárra, ahol egy román cigány altiszt keményen megdolgoztatott, megkínzott, majd útnak engedtek, s hazajöhettünk. Ui. A visszaemlékezés rövidebb változata korábban már megjelent egy erdélyi sajtókiadványban. A közelmúltban azonban újra felkerestem Pista bácsit, s újabb érdekességekkel egészítettük ki az előző beszélgetést. Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely) 2017. szeptember 5.Különleges alkalmak a bodoni reformátusoknálAz idei nyár a látogatások ideje volt. Június 18-án a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye által meghirdetett Reformációi Életlánc program keretében a Mezőbodoni Református Egyházközség 67 tagú küldöttsége Mezőpanitba látogatott, ahol elismeréssel fogadták az igehirdetést és a gyülekezeti kórus, valamint a furulyázó gyermekek fellépését. Augusztusban németországi testvérgyülekezetük meghívására 33- an – köztük sok fiatal gyülekezeti tag – a szászországi Hormersdorfba utazott – számolt be a nyári programról Szántó Mihály lelkipásztor (képünkön). – Sok résztvevőnek különleges alkalmat jelentett, mivel még nem jártak külföldön. Már maga a táj, az Érchegység is különleges hely, és a bányavidéken igen fejlett a kézműves mesterségek gyakorlása. Az egykori keletnémet területen az egyházi élet is jól működik. A mezőbodoniaknak pedig alkalmuk volt Drezda megtekintésére is, így sok szép élménnyel tértek haza – tette hozzá. A templom felújítására pályáznak De nem csak a látogatásokra összpontosítanak. A Regionális Operatív Program keretében minden esélyük megvan arra, hogy a szép fekvésű református templom felújítására sikeresen pályázzanak. A terveket Keresztes Géza műépítész és munkatársai készítették, és magában foglalja a műemlék épület tetőszerkezetének a javítását, a helyenként megrepedt falak megerő- sítését és újravakolását, a nyílászárók cseréjét stb. Korszerű ravatalozó épül A lelkész beszámolt arról is, hogy a református temetőben kiásták az alapot egy ravatalozó építésére, amit faanyaggal a polgármesteri hivatal támogat, és kisebb vagy nagyobb összegekkel a gyülekezeti tagok is hozzájárulnak az építkezéshez. A vásárhelyi cég által készített terv szerint egy virrasztóteremből, két hűtött fülkéből, irodából és mellékhelyiségből fog állni az épület a temető bejáratánál, amely az előírások szerinti körülményeket biztosít a virrasztáshoz és a temetések lebonyolításához. Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
